Arató eszközök
A megérett szálasgabona levágását aratásnak hívjuk. A magyar hagyomány szerint Péter-Pálkor megszakad a búza töve, ettől kezdve már csak érik, tehát június végén kezdődhet az aratás. Az aratás kezdetét gondosan kiválasztották, hiszen újholdkor nem volt szabad aratni, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, attól tartottak, hogy akkor beléjük csap a villám. Ha az aratás kijelölt napja péntekre esett volna, akkor már előző napon, csütörtökön levágtak egy kévére valót, ezzel jelezték, hogy már megkezdték a munkát, pénteken pedig csak folytatták a mezei munkát. Így nem érte szerencsétlenség a falu népét.
Az aratás legősibb szerszáma a sarló, melynek legkorábbi változatai már a kőkorszakban megjelentek. Ezek kiélesített vágófelületű lapos kövek vagy olyan szétfeszített ágak, melyek hasítékába apró kovaköveket helyeztek egymás mellé. A bronzkori sarlók nagy tömege egyben annak is bizonyítéka, hogy ebben a korszakban a gabonatermelés már nagy területeket hódított meg. A múlt századi sarlók közvetlen ősét a kelták az időszámításunk előtti évszázadokban alakították ki és ekkor tűnnek fel az első fogazott változatok is.
A középkor végéig az aratást sarlóval nők és asszonyok végezték. A levágott búzát a férfiak kötötték kévébe és rakták keresztbe. A sarlós aratás az újkortól kezdve kezdett háttérbe szorulni a kaszás aratás elterjedésével. Kaszával már a férfiak arattak, a marokszedés a nők, de a kévekötés újra a férfiak feladata volt.
A kaszának két alapvetően eltérő változatát különböztetjük meg, mely nemcsak formában, de használatában is eltér egymástól.
- A rövid kasza; elsősorban a fű levágására alkalmazzák. Kaszának mondjuk ugyan, de pengéje és nyele annál lényegesen rövidebb, bár a sarlónál sokkal hosszabb. Minden valószínűség szerint a honfoglaló magyarokkal jutott a Kárpát-medencébe, de az ország középső területein a 13–14. századtól a hosszú kaszával szemben fokozatosan kiszorult.
- A hosszú kaszamérete általában 70–120 cm között váltakozik a vele végzendő feladat, a talaj és az ember magasságának megfelelően. A kasza egy összetett szerszám, melyhez a kiegészítő felszerelések pl. kétágú vesszőből készült un. kaszacsapó járul. A hosszú kasza nálunk a 13–14. században a rétgazdálkodásban tűnik fel, az aratásban csak a 15–16. században kezdik szórványosan alkalmazni.
A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálják, melyhez kalapács és üllő szükséges.
A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. A kaszakövet, a tokmányt, a kalapácsot, az üllőt tarisznyában tartották, melyhez még a kaszakarika (örv) és faékek járultak. Az örvvel rakták fel a kaszát a nyélre, a rögzítést ékek segítségével feszítették ki.
A rávágó-kévéző kaszás aratásban a kaszás a még álló gabonához dönti a levágott szálakat, azokat a marokszedő sarló vagy fakampó segítségével összegyűjti és az előre lefektetett kötélre helyezi; ezt a kaszás vagy a kévekötő – helyenként kévekötőfával, népiesen gamóval – összeköti. Két kaszás után egy marokszedő és egy kötöző dolgozott. Ugyanehhez a társuláshoz gyakran kötélteregető is csatlakozott, egy fiatal fiú, aki a kötözőnek segített.
Az elhullott kalászok összehúzására un. nagygereblyét, bőgőt használtak.